hadtörténeti tartalmához
Tisztelt Felhasználó!
A mai Magyarország 3155 településének második világháborús hadtörténeti adatsorait alapvetően a harcoló felek levéltári dokumentumai alapján állítottuk össze és a forrásfeltárás folytatásával párhuzamosan folyamatosan pontosítjuk.
A fennmaradt elsődleges források sajnos hiányosak. Így előfordult, hogy egyértelmű adatot nem sikerült fellelni. Ekkor a rendelkezésre álló kiegészítő források (például elöljáró parancsnokságok) iratanyaga alapján próbáltuk meghatározni a szárazföldi harccselekmények alapadatait.
A településért vívott szárazföldi harcok kezdeti időpontjaként az adott lakott hely korabeli szélétől 2 km távolságon belül lezajlott harctevékenység kezdetét vettük alapul. A településért vívott harcok befejező dátumaként ugyancsak ezt a körülményt vettük figyelembe, azaz amikor az arcvonal a településtől több mint 2 km-re eltávolodott nyugati irányban. Számos magyar településért hullámzó harcok folytak, többszörös birtokváltással. Ezeket a birtokváltási eseményeket külön adatsorokban rögzítettük.
A harcokban hadtestek és hadosztályok természetesen nem teljes állományukkal, csupán szervezetszerű vagy alárendelt erőik egy részével harcoltak az adott település birtoklásáért (kivéve Budapest mai területét). Ezt külön nem jelöltük. Ezeknél kisebb alakulatok (dandárok, ezredek, zászlóaljak) esetében ezek zöme gyakorlatilag is részt vett a település védelmében vagy elfoglalásában.
A településekért harcoló szembenálló erőket csak a birtokbavételek időpontjában adtuk meg. Egy-egy településnél az elhúzódó harcokban az ott alkalmazott erők akár folyamatosan változhattak.
A harctevékenység időtartamát naptári napokban adtuk meg. Ez a legtöbb esetben azt jelenti, hogy az adott település mennyi napig volt kitéve a szárazföldi arcvonal fenyegetettségének, akár 2 km-nél nagyobb távolságból is (például tüzérségi tűznek).
A harctevékenység átlagos intenzitása azt adja meg, hogy a harcoló felek milyen heves harcokat vívtak az adott településért. Alacsony intenzitás esetén a védők gyenge vagy semmilyen ellenállást sem tanúsítottak, a támadók pedig minimális veszteségekkel, vagy veszteség nélkül vették birtokba a települést. Közepes intenzitás esetén a védők elszántabb ellenállást tanúsítottak és legalább egyszer ellenlökéssel megpróbálták az eredeti helyzetet visszaállítani, ami a harcoló feleknek jelentősebb veszteséget okozott. Magas intenzitású harctevékenység során a védők makacs ellenállása miatt a harcoló felek több harcászati mozzanatban is összecsaptak és emiatt a harcok súlyos veszteségekkel jártak.
A harctevékenység jellege azt mutatja, hogy az adott településen és annak 2 km-es körzetében a harcok jellemzően dinamikusak voltak-e (azaz manőverező jellegűek), vagy az arcvonal megszilárdult és így a helyi jelentőségű statikus küzdelem (azaz állásharc) volt-e a jellemzőbb.
A páncélosok alkalmazásának megadott mennyisége a település birtokváltásakor a harcoló felek által együttesen bevetett harckocsik, rohamlövegek, vadászpáncélosok és önjáró lövegek számát adja meg. A megadott mennyiség tehát nem a település körzetében leküzdött páncélozott harcjárművek száma!
A hadműveleti légitámadások adatai elsősorban az amerikai, brit és szovjet nagy hatótávolságú bombázó repülő erők támadásainak hatását mutatják. A nagyobb városokat ért légitámadások részletes adatait a korabeli csendőrségi jelentésekből ismerhetik meg. Az ehhez tartozó település-mutatót itt találják. Ebben a jegyzékben a csendőrségi jelentésekben rögzített légieseményeket (kényszerleszállások, repülőgép-lelövések, légibalesetek, stb.) a települések mellett „L” betűvel jelöltük, a különféle partizánakciókat pedig „P” betűvel. Ezek a jelentések időpontja alapján kereshetők, amelyek eltérhettek az események dátumától!
A szárazföldi hadműveleteket kísérő harcászati repülő-bevetések pusztításait ezek az adatot nem tartalmazzák (kivéve a településeket ért alacsonytámadásokat, még az arcvonal odaérkezése előtt).
A települések adattábláin a háborús elhunytak számát az adott település halotti anyakönyvébe bejegyzett elhalálozás helye alapján, amennyiben az határon túli település vagy egyéb nem településhez köthető adat, akkor pedig a bejegyzés helye alapján adtuk meg.
2025
Magyar Nemzeti Levéltár
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Kreatív technológia és webfejlesztés:
Vektorlab (Gita Elek, Gáspár Hajdu, Sámuel Setényi, Melinda Sipos, Szabolcs
Vatány)
Magyarország 1944 késő nyaráig mögöttes területként szolgált a keleti hadszíntér déli szárnyán harcoló német hadseregcsoportok számára. Alapvetően megváltozott azonban a helyzet, amikor augusztus 23-án Románia – kihasználva a szovjet 2. és 3. Ukrán Front gyors ütemű előretörését és ennek következtében a német 6. hadsereg ismételt pusztulását – átállt a németellenes szövetség oldalára.
1944. szeptember első napjaiban a szétvert német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport 6. és 8. hadseregének roncsai Magyarországra vonultak vissza és a honvédcsapatokkal együtt védelmet rögtönöztek a Keleti-Kárpátok átjáróiban, valamint a Székelyföld déli részén. Magyar részről hosszas mérlegelés után egy német segítséggel megindított déli irányú támadás mellett döntöttek, amelynek a Kárpátok déli átjáróit kellett volna lezárnia, s ezzel a téli időszakban is védhető állásokat biztosítani a dél felől támadó román és szovjet csapatok feltartóztatására.
A németek ehhez a szeptember 5-én megindult, de célját végül el nem érő közös támadáshoz egyelőre nem adhattak jelentősebb támogatást, mivel hatalmas veszteségeik pótlása mellett valahogy arcvonalat kellett rögtönözniük a keleti hadszíntér középső részén, illetve az elveszített normandiai csata következtében. A magyar vezetés ebben a helyzetben – nem is titkolt ultimátummal – szeptember 7-én haladéktalanul öt német páncéloshadosztályt kért a magyarországi helyzet megszilárdítására, ellenkező esetben a szovjetekkel kötendő fegyverszünet elkerülhetetlenségét hangsúlyozva.
Érdekes módon a szovjet Vörös Hadsereg kezdetben, 1944. augusztus végén, csupán jelentéktelen erőkkel üldözte a szétvert Dél-Ukrajna Hadseregcsoport Magyarország felé hátráló maradványait (itt elsősorban a német 6. hadsereg roncsairól volt szó, mivel a német 8. hadsereg jelentősebb veszteségek nélkül húzódott vissza hazánk területére). Igaz, éppen ennek az üldözésnek következtében vették kezdetüket a szárazföldi hadműveletek Magyarország 1941. évi határai mögött 1944. augusztus 26-án, az Úz völgyében.
A szovjet csapatok szeptember elején Románia nyugati és délnyugati területeit vették birtokba, majd megszállták azt a Bulgáriát, amely korábban egyetlen katonát sem küldött a Szovjetunió megtámadására. Mindez csak tovább erősített Adolf Hitler meggyőződését, hogy a szovjetek célja a Balkán biztosítása és nem pedig a Kárpát-medencén keresztül előretörve Dél-Németország elfoglalása. A 2. Ukrán Front egyik legjelentősebb magasabbegysége, a 6. harckocsihadsereg, csak az észak-erdélyi magyar–német támadás megindulása után kapott parancsot az észak felé fordulásra. Mindez nem azt jelenti, hogy e nélkül a szovjet csapatok jelentősebb erőkkel nem tervezték volna Magyarország birtokbavételét, de a támadás bizonyára megzavarhatta a korábban kidolgozott ütemtervet, és némi kapkodásra kényszerítette a szovjet vezérkart.
Szeptember második hetére azonban már súlyos harcok folytak Erdélyben. A szovjet–román csapatok északi-északnyugati irányú heves támadásait a magyar–német csapatok a tordai csatában október 8-ig sikeresen feltartóztatták. Ekkora a Székelyföldet már ki kellett üríteniük és aznap megkezdték visszavonulásukat Erdélyből is a Tisza felé. Mindennek azonban máshol kell keresnünk az okát, méghozzá a magyar Alföldön.
A Déli-Kárpátok átjáróit a német és magyar csapatoknak szeptember második feléig sem sikerült lezárni, emiatt a szovjet csapatok kijutottak a sík alföldi terepre és sikerrel támogathatták az Aradot 1944. szeptember 13-án visszafoglaló magyar csapatok ellen harcoló román erőket.
A páncélosokkal is nagyobb mennyiségben rendelkező szovjet kötelékek 1944. szeptember 23-án léptek a mai Magyarország területére.
A 2. Ukrán Front részei – alárendeltségében a román 1. és 4. hadsereggel – október elejére kiváló megindulási állásokra tettek szert egy újabb, Debrecen és Nyíregyháza felé megindítandó újabb front-hadművelethez.
Október 6-án a jelentősebb gyorsan mozgó erőkkel megerősített 2. Ukrán Front támadásba lendült. Miután a magyar 3. hadsereg gyenge erőinek védelmét áttörték, velük már csak azok a német páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok vehették fel a harcot, amelyeket a német hadvezetés a korlátozott célú, déli irányú „Zigeunerbaron” támadás céljából vont össze Szolnok, Debrecen és Nagyvárad körzetében, de e terv megindítását megelőzték a szovjetek.
A kialakuló alföldi páncéloscsata során a szovjet–román erők ugyan birtokba vették a Tiszántúlt és hadműveleti hídfőt alakítottak ki a Duna-Tisza közén is, de nem tudták bekeríteni az Erdélyből visszavonuló magyar 2. és német 8. hadsereget. Sőt, a 2. Ukrán Front páncéloserői olyan jelentős veszteségeket szenvedtek, hogy egyelőre jelentős hadműveleti tényezőkét nem jöhettek számításba.
Ettől függetlenül Sztálin úgy vélte, hogy Budapest minél gyorsabb birtokbavételével lehetőség kínálkozik Magyarország leválasztására a német szövetségi rendszerről. Ennek érdekében utasította a 2. Ukrán Frontot, hogy egyetlen – a feladathoz képest elégtelenül megerősített – összfegyvernemi hadsereggel október 29-én megindulva vegye birtokba a magyar fővárost. Ebben viszont az alföldi páncéloscsata után gyors ütemben átcsoportosított német páncéloscsapatok végül november 4-ig bezárólag megakadályozták a szovjeteket. Budapest körül súlyos harcok alakultak ki, amint a szovjetek november folyamán újabb kísérletet tettek a főváros birtokba vételére, de ezúttal már átkarolással.
A harcok elhúzódó jelleget öltöttek, s ezzel elszállt a szovjet hadvezetés 1944. október végi ama reménye, hogy a 3. Ukrán Front bekapcsolódása után a két front „...egymással szorosan együttműködve gyors ütemben támadhat, és 20-25 nap múlva eléri a Banská Bystrica [Besztercebánya] – Komarno [Komárom] – Nagykanizsa terepszakaszt, s egy hónapra rá kijut Bécs megközelítő útvonalaira”.
A 3. Ukrán Front, amely addig a Balkán északi peremén tört előre, 1944. november végén hadműveleti jelentőségű egyesített hídfőt hozott létre a Duna nyugati partján Mohácstól délre. Miután innen kitörve gyors ütemben birtokba vette a Dél-Dunántúlt, megfelelő feltételeket teremtett Budapest délnyugat felől való támadására.
Tekintve, hogy 1944. november végére a szovjet csapatok számára a gyors magyarországi sikerek reménye szertefoszlani látszott, az erőkifejtés súlypontját a szovjet tervezők az arcvonal déli részéről ismét a középső szakaszra, a Varsó – Berlin tengelyre helyezték át és ott készültek jelentősebb támadó hadműveletekre. Ezzel egy időben a magyarországi hadszíntérnek csupán azt a szerepet szánták, hogy minél nagyobb német (lehetőleg páncélos-) erőket vonjon el a tervezett hadászati támadó frontcsoport-hadművelet irányából.
Miután a szovjetek megvetették lábukat a Dunántúl délkeleti részén, és december első hetére felzárkóztak a kiépítés alatt álló „Margit” állás Balaton és a Duna, valamint a Balaton és a Dráva közötti szakaszára, a német hadvezetés veszélyeztetve látta nem csak a zalai olajmezők biztonságát, de a nyugat-magyarországi bauxit-, magán- és kőszénlelőhelyeket, valamint a Harmadik Birodalom ostmarki (ausztriai) területének keleti peremén kiépítés alatt álló védőállásának elkészültét is. Mindezek elveszítése esetén a német hadiipar termelése a szükséges minimum alá esett volna, amely megakadályozta volna a háború folytatását a szovjet és angolszász szövetségesek Hitler által remélt szembefordulásáig.
Ennek elkerülése érdekében Hitler utasítására 1944 decemberében újabb német páncéloshadosztályok és önálló páncélososztályok érkeztek Magyarországra, hogy december második harmadában „Spätlese” fedőnéven ellencsapást intézzenek a 3. Ukrán Front ellen és visszafoglalják a Dunántúlt. Mindez azt jelzi, hogy a magyar hadszíntér Hitler szemében erőteljesen felértékelődött, még akkor is, ha kezdetben az ardenneki offenzíva előkészítése mindenben elsőbbséget élvezett.
A Dunántúlon tervezett német támadás azonban a talajviszonyok, valamint lőszer- és üzemanyaghiány miatt késett. A szovjetek viszont december 20-ára időzített frontcsoport-hadműveletüket időben meg tudták indítani a magyar főváros teljes bekerítésére.
A német erőkifejtés tovább nőtt, amikor a 2. és 3. Ukrán Front közös hadműveletben december 26-ig bekerítette Budapestet.
A magyar fővárossal való harcászati összeköttetés ismételt megteremtése érdekében újabb hadosztályok (közöttük két SS-páncéloshadosztály) érkezett a Dunántúlra. 1945. január 1. és február 25. között a német–magyar csapatok összesen négy ellencsapást mértek a 2. és a 3. Ukrán Front erőire (hármat „Konrad” és egyet „Südwind” fedőnéven). Ezekkel jelentős veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek azonban lekötötten tartották a keleti hadszíntéren alkalmazott német páncéloshadosztályok csaknem felét egy olyan területen, amelyet a szovjetek ekkor már mellékhadszíntérként kezeltek.
Ez a folyamat vezetett oda, hogy Budapest 1945. február közepi eleste ellenére a nyugati frontról átcsoportosított német 6. páncéloshadsereg négy SS-páncéloshadosztályát 1945 márciusában nem a berlini irányban, hanem Magyarországon alkalmazták a második világháború utolsó nagy német támadásának, a „Frühlingserwachen” hadművelet végrehajtására. A terv valójában nem volt más, mint az 1944 decemberében tervezett „Spätlese” kitűzött célja: a Dunántúl visszafoglalása, illetve biztosítása a további támadó hadműveletek kiindulási pontjaként.
A szovjetek az 1945. februári „Südwind” hadművelet alatt felfedték az átcsoportosított SS-alakulatok egy részét és ebből újabb magyarországi támadásra következtettek. A 3. Ukrán Front védelmi hadműveletre készült, hogy ennek segítségével legyengítse a Dél Hadseregcsoportot, majd a 2. Ukrán Front balszárnyával együtt végrehajtsa a Bécs – Pozsony irányú saját támadó hadműveletét.
Az 1945. március 6-án megindított „Frühlingserwachen” hadművelet a sáros, helyenként teljesen járhatatlan terep miatt sokkal inkább volt egy páncélosokkal támogatott első világháborús gyalogsági támadás, mint valódi páncélos hadművelet. A mélyen lépcsőzött szovjet védelem jelentős veszteségeket szenvedett ugyan, de megállította a német–magyar támadást. Mivel a két szovjet front március 16-án hozzálátott saját bécsi irányú támadásának végrehajtásához, a bekerítést elkerülendő, a németek kénytelenek voltak feladni a jelentéktelen területi nyereségüket is.
A szovjet csapatok – kiegészülve az 1945. januárjában a Dél-Dunántúlra beérkezett bolgár 1. hadsereggel – ezután gyors ütemű üldözés keretében, amelyeket helyenként igen heves páncélos-összecsapások tarkítottak, 1945. április 12-ig teljesen kiszorították Nyugat-Magyarországról a német, s velük a magyar csapatokat is.
Ekkor Magyarország teljes területe hadszíntérből ismét mögöttes terület lett, immár a szovjet Vörös Hadsereg hadtápterülete.
HM HIM Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár
igazgató